Ahogy azt az előző részben írtam a vonatút után hosszú gyalogos szakasz után települtek a csapatok és azonnal bevetésre kerültek. A hídfőcsaták megkezdése előtt az Oszkol és Don közötti bekerítő hadműveletben kaptak fontos szerepet katonáink.
A kivonulók ugyan fáradtak voltak, de sok naplóból még mindig érezhető volt a lelkesedés. Kónya Lajos a 9. könnyű hadosztály tartalékos tisztje például, hogy eleinte „érdekes és izgalmas” kalandként írt a vele történtekről. Az első döbbenet pedig csak az első halott meglátása után jött. Így írt naplójában a tyim-i áttörés néhány napjáról Kónya: „Két nap telt el, de mintha egy hét volna már mögöttünk. Az események egy hétre is elegendőek lennének. Harmadik éjjelt töltöm ébren, az elsőre gondolok, a megindulásra, Visnye-Oszerka mellett. (…) Hajnali kettőkor megkezdődött a tüzérségi tűz, ez a félelmetes hangjáték. Egy erdőben lapultunk, ugrásra készen, fejünk felett egy óráig szüntelenül sípoltak a gránátok. Megindultunk. Eleinte inkább érdekes és izgalmas volt a senki földjén járni, ilyen tömegben, ködösített völgyeken át. Az áttörés simán ment, alig vettük észre. Beözönlöttünk a réseken, amelyeket rohamjárőreink nyitottak az orosz aknamezőkön és műszaki zárakon. A fedezékből orosz katonák bújtak elő, feltartott kézzel. Harminc stuka puhította a terepet előttünk, rohantunk, majdnem élmény volt. Akkor döbbentem, meg amikor az első halottat megláttam. (…) Egy szakasznyi erővel vagyok elöl, jobbra-balra senki, a fejet alig lehet feldugni, söpörnek a golyók. Délután végre előretör a század, heves, elkeseredett rohammal. Kézigránáttal esünk neki a bunkernek, amelyek az utolsó pillanatig okádják a tüzet, s csak a kézigránátok bedobása után bújnak ki belőle, akik még élnek (…). Június 30. Folytatom Dimitrijevka körül. Lassan halad az írás ebben a zűrzavarban. Estefelé megint megjelentek a stukák, irtózatos bombazáport hullatva az orosz tüzérségre. (…) Hajnalban támadtunk tovább, elértünk Gnilinszkije-Dvorij elé. Egy szakasszal előrementem a faluba, gyilkos tűzben. Az oroszok visszahúzódtak a falu mögötti állásaikba, onnan zúdították ránk mindenfajta fegyverük tüzét. (…) De vissza kellett jönni, saját tüzérségünk felébredt és most kezdte veretni a falut, azaz minket: a falu már a kezünkben volt. Harmadnapos éhség gyötört, nyers krumplit kapartam ki a földből, azt ettem. A fűszálakról esőcseppeket szívtam utána (…). Július 1. Poór hadnagy olyan mocskos, hogy nevetni volna kedvem, fekete arcán barázdákat vájtak a könnyek. Napok óta éhezünk, derékig vizesborogatásban van a testünk, mert derékig ér a gaz, és sok eső esik, reggel meg harmat van. Bakancsunk minden lépésnél bugyborékol. Ráz a hideg egész éjszaka (…). Július 2. Megindult a támadás. (…) A méteres gazban tartani kell attól, hogy az ember eléje került bajtársát lövi le, aki éppenúgy elfeküdt a fűben. (…) Golyók fütyültek a fülem mellett, robbantak az arcom előtt – sehol páncéltörő ágyú, tüzérség, harckocs(i…). Csak zűrzavar volt, fejetlenség(…).Reggel visszatértünk tegnapi állásainkba. Itt döbbenek rá, amit kevéssel utóbb az új zászlóaljparancsnok is közöl velem. Hogy magam maradtam a század tisztikarából – s így lettem századparancsnok. A század vesztesége nyolcvannégy ember. Este újra támadunk.”
Ez a támadás a végül elmaradt, mert az oroszok visszavonultak a térségből.
Vámossy József aki a 7. könnyű hadosztály tartalékos tisztje és orvos volt is a tyim-i áttöréskor találkozott először komoly harcokkal. Dr. Angel Henrik halála után vezényelték előre az első vonalba. Megilletődött, amikor egy orvos halálról értesült „hát itt meg is lehet halni?” írta naplójába.
A tyim-i áttörést követően a magyar csapatok júliusra elfoglalták helyüket a Don partja mentén.
A Don menti hídfőcsaták 1942. július 18. és szeptember 16-a között zajlottak és minden alakulatot érintettek. Egy komolyabb ellentámadás 1942 július 18.-án indult Uriv térségében. Már a támadást megelőzően, az előkészítésnél is jelentkeztek komolyabb problémák. Ilyen volt például az üzemanyag hiánya. 1942 július 16-án Majsay százados jelentése alapján megtudható, hogy: „Benzin nincs. Ez esetben az átköltözés az új helyre lehetetlen.” Majd még aznap este „ Benzin nincs! Ha lesz, akkor először a 2. német páncélos hadosztály kap, amelyik délre megy.”
Ezekben a nyári hónapokban a 2. magyar hadseregnek a legfontosabb feladata a hídfőállásokat képező szovjet csapatok a túloldalra visszavetése lett volna. 1
1942 augusztus 6-án Uriv , Szeljavnoje, Sztorozsevoje területén támadást indítottak a szovjet seregek. Somorjai Lajos még 1942 július 25-én megérkezett új segélyhelyére, Urivba a 4/III zászlóaljhoz. Augusztus 6-án a következőket jegyezte fel naplójába: „Életem legnehezebb napja. Úgy látszik egyre nehezebbek lesznek! Este ½ 10-kor erős légi tevékenység kezdődött, s a nyomás folyton fokozódott. Bombázó bombázót követett, 186 bombánál abbahagytam a számolást. Szünet nélkül folyik egész nap. Nincs perc, hogy legalább 2-3 rep[ülő]gép ne morogna a levegőben. ½ 1-kor erős harci zaj alattunk, a 200 m-re levő folyópartnál.” Majd Augusztus 8 és 9-én: „ Tegnap éjjel ismét repülőgéptámadás. Egész éjjel. Hajnalban nagy ágyútűz, s persze, mi éppen beleestünk. Zengett minden körülöttünk, a mialatt kötözök, 3 telitalálat is éri a templomot. Kis időhöz jutok, távcsővel nézem a helyzetet, hirtelen állandó ágyúzás. …Északról folyton erősödő aknavető-, géppuska- és gyalogsági tűz. Folyton közeledik. Reggel 6 óra tájban a falu szélénél tart. A g[azdasági] h[ivatal] megkapta az indulási parancsot. A segélyhely marad. Idegfeszítő percek. A gyalogsági tűz tőlünk kb. 500 m-re hangzik. El vagyunk készülve a legvégsőre. Géppisztolyt kérek, lesz, ami lesz. Percenként hozzák a sebesülteket. Minden lehető járművel indítom tovább őket. Két szakaszt a falutól elvágott az orosz. Minden percben várom, hogy felbukkannak az orosz katonák. Még mindig nem jön parancs az indulásra. A helyzet kissé megnyugszik. A falu szélt az utolsó házakból még tartani tudják embereink. Három napig alig aludtunk. Mindenki arca éveket öregedett. Múlik az idő. Végre délután 2 órakor jön a parancs, a segélyhely indulhat, ha az éjszaka rendelt seb[esült]szállító autó beérkezik. Várunk tovább. Közben a távcsővel kivehető, hogy a balszárnyunkon levő II. z[ász]l[óal]j rendezetlenül, sietve vonul vissza. A kocsioszlopok tőlünk balra, 1 km-re mennek lóhalálában, emberek fegyvert, felszerelési cikket elhányva köztük. A kocsisor ritkul. Kritikus nehéz percek. Ha maradok, bekerítenek és elfognak a legjobb esetben. Viszont a sebesültszállító autó nem jön, s ahogy ismerem, nem is fog jönni. „Az autót nem lehet ágyútűznek kitenni, mert pótolhatatlan.” ½ 3 után tovább nem várok, saját felelősségemre kiadom a visszavonulási parancsot.” A 7. könnyű hadosztály déli védőkörletét Gyevica kelettől Uriv nyugatig a 4/I, 4/III, 38/II zászlóaljak tartották. Ezen csapatok vesztesége, augusztus 9-re mintegy 4000 főt számlált. Somorjai Lajos naplójában augusztus 9-ét írja a legkritikusabb napnak, amikor saját felelősségére kiadja a visszavonulási parancsot. Uriv térségében valóban volt ezen a napon egy szovjet áttörési próbálkozást, de ezt az 1. felderítő-zászlóalj sikeresen visszaverte.
A 19.könnyű hadosztály Scsucsje és Perejeshaja területén volt a 13.gyaloghadezreddel 1942 július folyamán. Ennek a területnek a védelméről nem gondoskodott a magyar hadvezetés megfelelően és ezt az ellenség augusztus elején ki is használta. Már augusztus 7-én is indítottak felderítő jellegű támadást a szovjet csapatok, majd 8-án hídfőállás kiépítésére tettek kísérletet. Martin Ferenc az átéltekről a következőket jegyezte fel. „Augusztus 7: orosz támadás. Augusztus 8: erős gyalogsági és tüzérségi tűz. Indulunk ellentámadásra. Nem értem, miért ragaszkodik a magyar hadvezetőség ennek a kiugró Don kanyarnak tartásához. Rettentő áldozatokba kerül és szemmel láthatóan védhetetlen.” Augusztus 9-én délután kapott támogatást a 13. gyalogezred, a VII hadtestparancsnokságtól a gyorscsoportjától. Ez a IX. kerékpáros zászlóaljból (!) , a 102. utászszázadból és a 4/1. kísérő könnyű ágyús ütegből állt. Ezek támogatásával sem sikerült Perejeshaját megtartani, de Scsucsjénál sikerült az eredeti védőállásokat visszafoglalni augusztus 10-ére.
Az elvesztett területeket a magyar hadvezetés az augusztus 10-én indított ellentámadásban akarta visszaszerezni. A magyar ellentámadás, főként Sztorozsevoje és környékére koncentrálódott. A hajnali 5 órakor induló rohamot a 23.gyalogezred zászlóaljai indították. A csapatok megindulásuk kezdetén belefutottak a saját tüzérségük előkészítő tüzébe. Vándor Endre a nap eseményeit így rögzítette. „Augusztus 10. Reggel 3 óra helyett 5 órakor indul az újabb magyar támadás, irányban csoporttal Sztorozsevoje, reggel pedig Uriv ellen, miközben a páncélosok a Donon zárták el az utat. Kellemetlen kezdet: a tűzmegnyitás pillanatában 18 üteg zúdított tüzet a saját elé. Ebből azonban legalább 12 a sajátra lőtt. Állítólag baj nem történt nagyobb, de a gyalogosok rengeteg fehér és zöld rakétát lődöztek fel. Utána a tűzet előrehelyezzük, s aztán gyönyörűen megy előre minden, a tankok oltalma alatt.. 9 óra körül már nincs mit támogatni, de Sztorozsevoje felől igen erős a harci zaj. Mi már csak egy löveggel tudunk lőni. Igen aktuális már a leváltás. Egyelőre még előre megyünk támogatni a gyalogságot. De nem! Délben jelentik: tönkrement az utolsó löveg is. Parancsot kapunk, vonuljunk be Bolgyirevkára, aludjunk , pihenjünk. Délután jönnek a hírek: gyalogságunk nem tud előbbre menni, állandóan heves támadást kap, és az oroszok igen szívósan védekeznek. Most gyalogrészeink beássák magukat.”
A támadás a kora délutáni órákban mindenhol leállt. A zászlóaljak illetve töredékeik, az elért állások előtt kitartottak, de a támadást a felbomlás miatt nem tudták folytatni, jelentette Nagy Géza ezredes a losonci gyalogezred parancsnoka. A csapatoknak elrendelték az eredeti védőállásba történő visszavonulást.
Simon István alakulata, a 30/1 harckocsi század Averino térségében volt. A csatáról a következőképpen írt augusztus 10-én. „Csak az fáj hogy rengeteg a veszteségünk és csapnivalóan rossz a magas vezetés.” Naplójában aztán néhány nappal később, újra visszatér az augusztus 10-i eseményekre, és így foglalja össze: „Itt vagyunk a nagy erővel és tehetetlenek vagyunk, mert nincs aki összefogjon bennünket. Annyi magyar hemzsegett, hogy minden lövés talál. A harc elemi következményével se voltak tisztában gyalogosaink. Rejtőzésről fogalmuk sincs.” Végül, a rá jellemző alapossággal pontokba szedi a tanulságokat.: „ A II. urivi csata szégyen nap. Tanuljunk belőle: I. ilyen kis területen ennyi embert összevonni nem szabad, mert minden lövés talál. …3. gyalogságunk lélek nélkül, kiképzetlenül harcol. … 13. Vagy lőszert spórolunk és embert veszítünk, vagy lőszert pazarolunk és embert kímélünk.”
A magyar ellentámadás megindulásakor a Sztorozsevojétól északra fekvő Kosztyenkinél erős támadás érte az ott lévő 9.könnyű hadosztályt. Kosztyenkint elfoglalták a szovjet csapatok, amit a nagykanizsai seregtest korábban már idetelepített zászlóaljaival sikeresen visszafoglaltak a magyar alakulatok .
„Augusztus 9. Két zászlóaljat vetettek be az este ellentámadásra, tíz perces pergőtűz után. Csodálatos, hogy van még orosz a bokrosban. Egy darabig szépen lehetett látni a mieink előrenyomulását, de aztán beállta a sötétség, s ezzel együtt úgy látszik, megállt az ellentámadás is félúton. …Délelött 11 óra. A hajnalban tovább folytatott támadás még tart, erősödő, majd lanyhuló tüzét hallom. Most ébredtem fel, kábultan és keserű szájízzel. Kimegyek a figyelőbe. Ájult, majdnem kétségbeesett hangulat. Orosz szekerek és gépkocsik jönnek hátulról, csónak hoz át a vízen tizenöt embert, ideátról alig esik lövés rájuk. Az ember ül a telefonnál, halja, hogy a tüzéreknek nincs lőszerük és nem is kapnak; hogy a Don partján rengeteg a sebesült és az embereknek nincs lőszerük , sem kézigránátjuk. Hogy a szekerek valószínűleg hídanyagot hoznak előre, és a foglyok szerint már tegnap reggelre három zászlóalj kelt át. Egy fogoly orosz százados ugyan csak egy századról beszél és egy ezred támadási tervéről. Voronyezst akarják visszafoglalni s hozzá az innenső parton egy sávot.Mindezt hallja az ember, erős ellenséges tűzben és repülőzajban és még véletlenül sem lát saját repülőt. Ej, most jön egy, mikorra leírom, szép fehér gép a kék azúrba, most kettő, három, vajon mit akarnak, mit tesznek, mit lát egy gépmadár a magasból. Ezt a reménytelen szorongást nem érzi bizonyosan.” „Augusztus 10. A harc elég hevesen dúl még. Az este vissza kellett foglalnom a hatos számú figyelőőrs helyét, ahonnan vad tüzérségi tűz verte el az embereket. Az elszórtan süvöltő golyó közt elég simán ment, a bokrosban foglyokat ejtettünk, felszólításunkra harmattól vizes ruhában kúsztak elő. … A futóárokban ülve írok, fölöttem golyók sípolnak, a falu házaiból fekete füstoszlopok szállnak az ég felé, távolabb nagy tűzharc dúl.” Az elkövetkező napokban is folytatódtak az összecsapások, de már kisebb erővel.. Augusztus 13-ára kialakultak ezen a területen is a végleges arcvonalak. Kónya Lajos még augusztus 13-án ezt jegyezte fel a nap eseményeiről beszámolva. „Az oroszok még mindig a bokrosban vannak-mondta-, menj ki a hatos őrshöz s az ott lévő két biztosító rajjal fésüld át oldalazólag a bokrost és füstöld ki azt a húsz-harminc oroszt. A parancsot egészen a kifüstölésig végrehajtottam. De mikor odáig eljutottunk, óriási géppuskatűz fektetett le bennünket. Annyit megállapítottunk, hogy százötven-kétszáz orosz van ott.” A szovjet hídfő felszámolására még aznap este megindulnak. „Alighogy felvesszük a megindulási helyzetet, telefonértesítés jön, hogy a stukák elmaradnak, de egyébként a támadás tervszerűen lezajlik. A tüzérségi tüzet is csupán jelzi néhány lövés, helyette orosz gránátok csapódnak közénk, hat emberem sebesül meg. A ködösítés visszafelé sül el, saját állásainkat vakítja. Ilyen körülmények között indulunk meg. A méteres gazban iszonyú golyózápor, itt is , ott is kihull közülünk valaki, sebesültek jajgatnak, de eljutunk a hetes őrsig. Emberek ugrálnak be előlünk a bokrok közé, kézigránátokat hajigálnak ránk, gránátvetők és géppuskák tüzelnek, drótakadály állja utunkat. Lehetünk vagy tizenöten, a bokrosban nyüzsög az ember, fedezékekből zúdítják ránk a tüzet. Őrült percek. De azért józan vagyok, látom a megkékült, felpuffadt magyar halottakat, akik egy előbbi támadásból maradtak itt, látom a legyek és dongók tömegét rajtuk, elhagyott fegyvereket látok s egy géppuskát halott személyzetével. Az irányzó egyenes derékkal ül, mintha csak élne. Közben egy nyeles orosz kézigránát a lábam elé esik s – nem robban, gyújtózsinorja füstölögve kialszik. Egy gránátvető mellém lő, egy szilánk a zubbonyomban akad meg, alig csípi meg a vállamat. Visszavonulunk a hatos őrs vonalába, előre megásott gödreinkbe kapaszkodunk meg. Ahogy lefekszem, szörnyű robbanás az orrom előtt, elsötétül előttem a világ, szememhez kapva ugrok fel, jaj, megvakultam! A zászlós úr is! – hallom kábultan, s vezetni kezdenek az emberek hátrafelé. Percek múlva: látok, csak füsttel és földdel lett tele a szemem, felocsudok a kábultságból. Visszakiáltom az embereket, nincs semmi baj – ordítom -, itt kitartunk. Erre megnyugszik ez a tizennégy ember s visszabújik gödrébe, aztán elcsendesül megint a front.”
A harcok ezen a területen is elcsendesedtek 13-ára. A 9. könnyű hadosztály augusztus 8-ától 13-áig tartó csaták alatt 674 – ebből 34 tiszti – sebesültet vesztett. Az elesettek, eltűntek számát 150 főre becsülték.
1942 augusztusának közepétől Korotojak területén lángoltak fel nagyobb csaták. Az augusztus 15-én induló és augusztus 17-én sikertelenül befejeződött csatákban az 1.páncéloshadosztály északnyugat irányból /Averinó felől/ , a német 687.gyalogezred nyugatról, a 12.könnyű hadosztály még harcképes részi délnyugatról kezdték meg a támadást augusztus 15-én hajnali 4 órakor.
1942 augusztusának további napjai csendesebbek voltak a fronton. A következő nagyszabású , és egyben utolsó erőfeszítés a korotojaki szovjet hídfő felszámolására és Scsucsje, Uriv áttörésére 1942 augusztus 26-án indult meg27. Az urivi hídfő mögötti magyar egységek a német XXIV. páncélhadtest-parancsnoksága alá kerültek, csakúgy mint a III. hadtest 7. és 20. könnyű hadosztálya, a 46/I. zászlóalj, a VI. kerékpáros zászlóalj, a 2 .huszárszázad illetve a hadtestközvetlen tüzérség és légvédelmi tüzérség részei. Utóbbiak már előzőleg is a 7. könnyű hadosztály sávjában kerültek bevetésre.28
A nyári hídfőcsaták utolsó felvonásaként 1942 augusztus 30-án a magyar VII. hadtestnek kellett támadást indítani Korotjak ellen. A támadás összeomlott. Szeptember első napján a német 336. hadosztály is támadásba lendült rohamütegekkel és rohamutászokkal támogatottan. Négy nap alatt, erős harcokban, sikereket ért el Korotojak területén.
A támadási terv második lépcsőjében a csapatok Uriv ellen vonulta, a német csapatok támogatásával.1942 szeptember 9-én Sztorozsevoje majd déli irányba Uriv, Szeljavnoje irányába vették az irányt a csapatok. A csaták szeptember 16-áig folytak, jelentősebb eredmények nélkül. Sztorozsevojét ugyan elfoglalták, de más sikert nem értek. Ezzel szemben a veszteségek óriásiak voltak. Szeptember 16-án a magyar hadvezetés elrendelte a védelemre való berendezkedést és a támadást felfüggesztették.
Simon István csapatteste szeptember 7-én indult el állomáshelyéről, hogy szeptember 9-re Sztorozsevojéba érjenek.. „Hajnali négykor indultunk a támadás helyére. Rengeteg katona áll készenlétben. Német magyar. Végigjöttünk a folyó mellett húzódó magyar védelmi vonalon. 5 órakor megindult a támadás. Hatalmas tüzérségi tűz és kétszer 30 repülőgép támadása után megkezdte előrenyomulását a német gyalogság. Utána a magyar. Storoshewojéba behatoltak. De 8 óra körül jelentették, hogy a falu és a Don közötti ponton elakadt a támadás. Repülőt és tüzérséget kértek ide. Mi jelenleg készenlétben vagyunk és akkor indulunk, ha a mi gyalogosaink, a 2.szd.-tól támogatva elérik a nagy erdőt. Továbbá, ha Seljawnoje felé elakad a jobbról, Uryv felől jövő magyar támadás.” Még mindig aznap írja. „E pillanatban, 9.30 kezd a tüzérség lőni. Félelmetes hatása van a németek u.n.[úgy nevezik] „Hitler fuvolája”. Huhogás szerű hangot ad és állítólag 200 m. elpusztít minden élőlényt. A Storoshewojei kritikus sarkot lövik. Így vagyunk jelenleg a borzalmak közepette, szép költői ébredés után a Don partján.” Ezen a napon Simon István csapatát nem vetették be a térségben. A naplóban az egész nap eseményeit és saját gondolatait, precízen vezette. „1942 szept.10. Csütörtök. Nagyon kemény harc volt. Egész nap életveszedelemben forogtunk. Storoshewojét foglaltuk el, egész a horhosig! Sűrű gyümölcsös a falu. Nem csak a nap volt meleg, de a helyzet is. Ilyen kemény harcokra a velünk harcoló németek sem emlékeznek.” A következő napon az egri gyalogezreded támogatására vonultak, szeptember 12 –ére a harckocsija elromlott, így csak szemlélője volt, ahogy az erdős terület felé megindult támadást. „1942. szept 13. Vasárnap. Reggel bevonultam a harcoló századhoz. Kemény és súlyos harcunk volt. Sok emberünk és kocsink esett ki. Nem tudunk előrejutnia Seljavonjei síkságon. Egy hete tart a kemény harc. Csak az tudja mi ez, aki itt van. Nem eszünk ebédet vacsorát, egy hete nem mosdottam. És a sok veszély. De csak megsegít a Jó Isten.” „1942. szeptember 15. Kedd. A fáradtságtól a gyomrom kavarog és hányingerem van. Tegnap este indítottak egy támadást a 85 kiszögellési pont elfoglalására, de nem sikerült. Ma már talán hátramegyünk és rendbe szedjük magunkat. Jelenleg 6 üzemlépes kocsink van. Az egész ezr.[ezred]alaposan kikészült. Rengeteg tiszt sérült meg. Mindez pedig azért, mert annak ellenére hogy ez a terület sok veszteséget és eredménytelenséget hozott, mégsem tanultak és egy bevált rossz recept szerint alkalmaztak. Nem áll arányban az elért eredmény a veszteségekkel.” Még aznap délután hátravonták a csapatát. A szeptember 16-án indított orosz támadás, miatt reggel riadókészültségbe helyezték őket is, de végül nem bocsátkoztak csatába.
Dr. Somorjai Lajos a tábori kórházban ezekben a szeptemberi napokban a következőket jegyezte fel naplójába. „Szept[ember] 10. Tegnap a nagy támadás megindult. 50 bombázó s öt hadosztály támadt a frontszakaszon. 3 magyar, 2 német. Egész nap dörögnek az ágyúk messziről,s d[él]e[lőtt] 11 óra tájban megindult a sebesültek áradata. Vége lett a henyélésnek, s mint ilyenkor mindig, egyik végletből a másikba estünk. Fenti időponttól ma este 6-ig egyfolytában alvás nélkül dolgoztunk, helyesebben csak én, mert a többiek hajnali 4—[től] 9-ig aludtak. Én ügyeletes tiszt és orvos voltam. 31 óra hosszat csak napi háromszori étkezésre vettem igénybe ¼ órát.” „Most csak úgy tántorgok a fáradtságtól és kimerültségtől. Ezen idő alatt négyen 232 sebesültet láttunk el. Ez tulajdonképpen csak helyi jellegű csatározás, vonalkiigazítás. (Valójában nem, de ezt Somorjai nem tudta.) A másik féloszlopnál valamivel több volt a sérült. Ha minden hadosztály ennyit vesztett, akkor könnyű kiszámítani, hogy csak sebesültekben 2500 ember a veszteség ezen a szakaszon két nap alatt. Ehhez jön a halottak , foglyok és eltűntek száma, tehát 48 óra alatt 4000 kb. a veszteség.” Szeptember 13-i bejegyzése: „Tegnap 16 órát, ma 18 órát dolgoztunk egyfolytában.”
A III. Urivi csata során elszenvedett veszteségek valóban óriásiak voltak és az eredmény csekély. A csatákban elszenvedett emberi veszteségek végső adatai a következők. Magyar részről 8004 katona esett ki a harcokból. Ebből 6163 volt a sebesültek száma.
1942 szeptember 16-a után, magyar részről nem volt nagyobb támadási kísérlet. A szeptember 16-áig elért vonalakban védelemre rendezkedtek be. Volt idő az eddigi események mérlegének a megvonására.
1942 szeptemberében dr. Somorjai Lajos és dr Vámossy József kivonulásuk óta a 7. könnyű hadosztálynál teljesítettek szolgálatot. Egyikük sem kapott szabadságot.
Vándor Endre tartalékos zászlós is az alakulatánál volt még. A III. uriv-i ütközetben a 7/6-os tüzérüteg is részt vett. Szeptember 20-án vonultak az arcvonal mögé, téli szállásra.
Kónya Lajos 1942 augusztus 19-én Alegszandrovkánál megsebesült. Október 8-án ment vissza az alakulatához Szemigyeszjackojéba.
Egy rövid, nyugodtabb időszak következett a fronton. Hátrahúzódás, téli szállások kiépítése. A következő részben a naplóírók bemutatása következik.
Határtalan Történelem 
Szuper cikk, köszönöm, ritkán olvasható ez a történet emberközelből. Sajnos a térkép nem nagyítható, az sokat segítene. Csak így tovább, aztán tudjunk róla, ha könyv lesz belőle! 🙂
KedvelésKedvelés